Amikor meghalt sok mindent éreztem. Egyszerre is és külön külön. Az ember nem tudja, míg nem éli át, hogy mit fog érezni, mit fog tenni amikor valakije meghal. Olyan erősségűek voltak ezek az érzelmek, hogy térdre rogytam, nem egyszer, hogy inkább a falba vertem volna a fejem, csak hogy más jobban fájjon. De nem.

Nem tudtam, hogy így fogok reagálni. Nem tudtam, hogy érezhetek így, ennyire, ilyen sokáig. Hetekig, álmodtam vele, róla, magyarázatot keresve a seregnyi kérdésre, ezerszer bocsánatot kérve, válaszokat várva. A hetekből elszórt hónapok lettek, de nem bántam. A bűntudat megbocsájtást nyert, hiszek az álmok erejében, hittem, hogy ha máshogy nem, így megbeszélünk mindent mi fájt, mi sértett, mi kérdőjelet hagyott bennem.

Egy ügyfél kapcsán merült fel bennem a gondolat, hasonlított rá, épp csak a szája, a szavai hangsúlya, talán még a tekintete, aztán eszembe jutott.  A legnagyobb fájdalom, hogy már nem emlékszem a kezére. A hangjára, a tekintetére, a mosolyára, minden apró cseprő pontra, szerintem ha megfeszülök emlékszem, de a kezére nem. Lassan tényleg elveszítem és már nem lesz több, csupán egy kép az urna előtt. Nem több.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.